Középszerűség

Középszerűség. Ah, ez a szó. Szinte egész életemben elkísért. Tudjátok, mire gondolok, igaz?

Fiatalabb koromban kórusban énekeltem. Jó hangom volt, szerettem énekelni, de sosem voltam kiemelkedően jó. Mindig is szerettem rajzolni is. Iskola után különórákra jártam, tanultam, alkottam, kísérleteztem. És valahogy mindig egész jól ment minden, amibe belefogtam. De sosem voltam az az igazán tehetséges ember, akinek minden a kisujjából jön, és akinek a munkáitól mindenkinek leesik az álla.

A külsőmmel is hasonló volt a helyzet. Az alakom egész jó, az arcom is inkább szép, mint nem. Mégsem voltam soha igazán elégedett magammal. Mert kicsi a mellem, mert túl széles a csípőm, mert túl hegyes az állam. Mindig volt valami, amit kifogásolni lehetett.

Részben a testem miatt kezdtem el edzeni is. CrossFitre jártam, és tök ügyes voltam. Bírtam és szerettem a terhelést, élveztem a kihívásokat. De persze sosem én voltam a legjobb. Mindig akadt valaki, aki nagyobb súlyokat emelt, technikásabban végezte a gyakorlatokat, vagy egyszerűen csak ügyesebb volt nálam.

A munkámban ugyanez a helyzet. Tervezőgrafikus vagyok, art director. Amikor főiskolára jártam, mindig a jók között voltam. A munkáimban volt ötlet, és általában a megvalósítás is jól sikerült. Sőt, a diplomamunkám az addig valaha adott legjobb értékelést kapta. De sosem lettem sztárgrafikus. Valahogy mindig úgy éreztem, hogy ahhoz azért nem vagyok annyira jó.

És akkor ott van a festészet, ami most különösen aktuális az életemben.

Görgetem a social mediát, nézem mások elképesztő alkotásait, és közben egyre kisebbnek érzem magam. Az a festményem, amit korábban szerettem, hirtelen már nem is tűnik olyan jónak. Egyre több hibát veszek észre benne, egyre több mindent csinálnék másképp. És szép lassan rám telepszik a középszerűség kegyetlen érzése.

És tudjátok, miért?

Mert mindig, világéletemben másokhoz hasonlítottam magam.

Már az internet előtt is (mert bizony én még ilyen régi idők leánya vagyok), azóta pedig pláne.

Mintha ez számítana.

Mintha mások tehetsége, teljesítménye, sikere vagy kinézete bármilyen módon is befolyásolná az enyémet. Mintha attól, hogy valaki szebb, ügyesebb vagy sikeresebb nálam, én kevesebb lennék. Pedig az, hogy valaki más mire képes, semmit nem változtat azon, hogy én ki vagyok, és mit tudok nyújtani az adott pillanatban.

És félreértés ne essék, akarhatok jobb lenni. Ügyesebb, szebb, sikeresebb. Fejlődhetek, tanulhatok, feszegethetem a saját határaimat.

De magamhoz mérten. Magam miatt. A magam örömére.

Nem pedig azért, mert másokhoz képest egy szardarabnak érzem magam.

Tudom, hogy ez nehéz. Nagyon nehéz levetkőzni az állandó hasonlítgatást, főleg egy olyan világban, ahol szinte minden erre ösztönöz minket. A social media, a reklámok, a plakátok. Folyamatosan azt látjuk, milyennek kellene lennünk, hogyan kellene kinéznünk, mit kellene elérnünk ahhoz, hogy végre elégedettek lehessünk magunkkal.

Úgy akarunk kinézni, mint mások. Olyan sikeresek akarunk lenni, mint mások. Olyan helyeken szeretnénk nyaralni, olyan életet szeretnénk élni, mint mások.

És közben talán észre sem vesszük, hogy a saját életünkről terelődik el a figyelmünk.

De mi lenne, ha azt a rengeteg energiát, amit ezeknek a sokszor irreális vágyaknak a hajszolásába fektetünk, inkább magunkra fordítanánk?

Ha nem azt néznénk, hogy mások hol tartanak, hanem azt, hogy mi, itt és most, a saját körülményeink között mit tudunk tenni azért, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból?

Mi lenne, ha néha egyszerűen letennénk a telefont, és a végtelen görgetés helyett valami olyasmivel foglalkoznánk, ami valóban épít és feltölt minket?

Nem vagyok álszent. Én is rengetegszer belefeledkezem a feedekbe. Sokszor azon kapom magam, hogy már megint ki tudja, mióta bámulom a képernyőt. És amikor végre leteszem a telefont, rossz érzés belegondolni, mennyi minden mást csinálhattam volna ezalatt. Olyasmit, amitől tényleg több leszek, vagy amitől egyszerűen csak jobban érzem magam.

Mert az idő közben telik.

Akár mások életét nézegetjük, akár a sajátunkat éljük, az idő ugyanúgy eltelik. És bár nem minden körülményt tudunk befolyásolni, abban igenis van döntési lehetőségünk, hogy mire fordítjuk a figyelmünket és az energiánkat.

Én például a festészetben körülbelül fél éve kezdtem el igazán elengedni azt, hogy úgy akarjak festeni, mint valaki más. Hogy olyan képeket akarjak alkotni, mint XY, csak mert gyönyörűnek találom a munkáit, vagy mert ő már elért valamit, amit én is szeretnék.

Helyette elkezdtem tudatosabban figyelni arra, hogy mi az, ami engem szólít meg igazán. Mi az, ami belőlem szeretne megszületni, nem pedig valaki más munkájának a hatására. Mi az, ami egy olyan mélyebb, csendesebb helyről jön, amit csak akkor találhatok meg, ha a külvilág helyett befelé fordítom a figyelmemet.

De erről majd egy következő bejegyzésben mesélek.